A meg nem történt nyár margójára

A múlt héten otthon voltam. Feltöltött a meleg, a Balaton, a tábori nyüzsgés. Visszajöttem, a reptéren 5 fok fogadott. Fel kell tenni a téli gumit. Augusztusban. Idén nem volt nyár. Nyáron fel szokott menni a tenger és a tó vize 21-22 fokosra. Idén a maximum 17-18 fok volt. Elgondolkodtam, miért vagyok még mindig itt. Nem tudom. Nem kibírhatatlan? De. Már önpusztításba hajlik a magány. 4. éve vagyok egyedül (távkapcsolatban: egy-két havonta tudunk találkozni), s remény sincs rá, hogy itt találjak társat. Itt van a gyermekem. Miatta vagyok még itt. A három nagyot 13-14 évesen hagytam ott MO-n. A kapcsolatom velük olyan, amilyen. Nem keresnek, nem hiányzom nekik. Apa nincs. Akkor kibírhatatlan volt ott a helyzet, a stressz, a betegség... Akkor jönni kellett. De minden második héten, az apás hétvégéken otthon voltam. Az itteni fizetésből haza lehetett járni. Őt, a kicsit nehezebb lenne itt hagyni. Nehéz lenne vele rendszeresen találkozni.  Otthoni fizetésből szinte lehetetlen. És ha ki is jönnék havonta, hotelbe vinném? S ott a félelem a változástól. Ha haza költöznék, nem lenne elviselhetetlen a stressz? Az idegbaj, a propaganda, az óriásplakátok?

 Szóval összegezve: nagyon el vagyok keseredve. Itt nem érzem jól magam, oda meg nem merek menni.